Luther szerfölött lemondóan nyilatkozott a teológiai irodalomnak mint olyannak a hasznáról. Felpanaszolja az állapotot, hogy az egyház semmi hasznát nem látta annak, hogy „a Szentíráson kívül és a mellett a tengersok könyvet könyvtárakban rakásra gyűjtötték”, merthogy „ezzel nemcsak a drága időt pocsékolták s az Írás tanulmányozását hátráltatták, hanem odáig vitték a dolgot, hogy végtére az Isten Igéjének tiszta ismerete is veszendőbe ment, s a Biblia sutba került.”

Saját művei számbavételekor, e gondolat sodrásában, a legszűkebb pályát legértékesebb írásainak jósolta. „Nem lesz különb sorsom, mint elődeimnek volt. Az alja − no az bizonnyal legelőbb marad meg.” Ne legyen kétségünk afelől, hogy az ekképp becsmérelt írásművek is elvégeztek egy munkát. Azt viszont a leglelkesebb olvasónak is be kell látnia, hogy mások a túlélési esélyei azon írásoknak, amelyek leginkább a konkrét történeti összefüggésben érthetők és értelmezhetők, és mások azoknak, amelyek szavatosságát az időbeli távolság sem rongálja − hogy utóbb e széles körben üdvözölt, egyetemes tanításokat képviselő írások cáfolhassák meg a divatos nézetet (amellyel, Lutherrel együtt, mi is dacolni kívánunk), miszerint e vitairatok, levelek már egy lezárt és meghaladott múlt részét képeznék, így csak korlátozott érvényességgel bírnak.

De vajon maga Luther melyeknek kívánt leginkább hosszas megmaradást? A Galata-kommentár latin nyelvű kiadásakor állítólag szűkebb körben megjegyezte: „Ha rajtam állna, csak azon műveimet adnák ki újra, amelyekben tanítás van. Például a Galata-kommentáromat.” Az Asztali beszélgetések egyik − az 1983-as magyar nyelvű kiadás válogatásába be nem került − részletében így vall: „A Galata-levél az én levelem. Úgy érzek iránta, mintha a hitvesem lenne. Ez az én Katharinám.”

Kiadásunk Theodore Græbner amerikai teológus 1947-ben elkészített sűrített szövegváltozatán alapul. A több mint ezer oldalra rúgó latin nyelvű kommentárból áldozatos munkával egy kompakt, a nagyközönség számára is elérhető, kezelhető, mindamellett az eredeti szóhasználatot, mondatfűzést, egyszóval a hamisítatlan Luther-stílt hűen őrző kötetet formált. A célra tekintettel megértőbbek lehetünk a filológiai csavarral szemben, e nélkül az „amerikai Luther” (lapozzon bele a nyájas olvasó: Luther eltéveszthetetlen hangját ismerheti fel a kötetben!) nélkül ugyanis aligha tarthatnánk most kezünkben a magyart.