Luther a német nemzet keresztyén nemességéhez intézett iratát azzal a fenyegető kijelentéssel fejezte be: "Csak rajta, tudok én még egy dalt Rómáról, és ha viszket a fülük, majd el is dalolom nekik magasabb hangon. Tudod, kedves Róma, mire gondolok én?" Nos hát most e megígért dalra gyújt. Ha előző művében lerombolta az Antikrisztus, vagyis a pápa várának hármas védőfalát, most behatol magának a várnak belsejébe, hogy feldúlva azt is, kiszabadítsa az ott fogságban tartott lelkeket. Most már nem a külső, nem a testek, a népek és nemzetek szabadságáért küzd, hanem a lelkek váltságáért. Össze akarja törni azt az igát s azokat a bilincseket, amikkel Róma magát a keresztyénséget megkötözve fogságba hurcolta. Ez iga és bilincsek a pápaság hét szentségről való tana. Ezzel vetette Róma a keresztyéneket a papság hatalma alá, s ezzel mételyezte meg és forgatta ki evangéliumi egyszerűségéből és tisztaságából a keresztyén életét.